Egy igaz történet, aminek még nincs vége

A Sámsonházai Evangélikus Egyházközség templomának szentelése 150. évfordulója alkalmából gyülekezettörténeti kiadvány készült. Az októberi ünnepséghez képest bár 3 hónapos késéssel jött ki a nyomdából, rendíthetetlen a felette érzett öröm és hála – mind a szerzőpárosnak, mind pedig az olvasóknak.
Már a jubileumi év elején nekifogott a lelkész és gyülekezete a közös gondolkodásnak, hogyan is lehetne méltóképpen megünnepelni a jeles évfordulót. Az ötletek időközben változtak, de egy bizonyos volt: ideje papírra vetni az elmúlt háromszáznegyvenkét év eseményeit, egészen 1678-tól amikor hivatalosan létrejött a falu evangélikus közössége.

Idézet a könyvből:

„A keresztyén vallás valószínűleg már a kezdetektől megjelent a községben. A Pázmány-féle 1629-es római katolikus templomkataszterben egy sámsonházai, Szent Katalin (ad S. Catharinam) tiszteletére emelt templom is szerepel. Ez évszázadokon át a környék vallási központja volt, míg azt át nem vette 1700-ban a reformáció hatásainak jobban ellenálló Nagybárkány. A római vallásgyakorlat helyi hanyatlásának oka a betelepült szlovákok luheránus hitük mellett való kiállása volt. Mint láthattuk, a XVII. század végén (másfél évszázaddal a reformáció megindulása után) már templomuk és lelkészük (Sperkius György) volt. A katolikus emlékek egyre csak eltűnőben voltak, amint ezt egy 1865-ös beszámoló is megörökíti: …”

A múlt feltárását egy szomorú esemény, az 1808-as tűzvész okozta kár nehezítette meg, hisz ekkor elégtek az eklézsia dokumentumai – és a templom is majdnem teljesen leégett. Az utána következő évtizedek jegyzőkönyvei még kézírással, szlovákul íródtak, amelyek feldolgozására – idő, tudás, anyagiak szűkössége miatt – sajnos nem került sor. Így helyi iratok híján külső forrásokban lelt információkból „állt össze a kép”: számos nyomtatott és interneten elérhető digitális tanulmányból. A kutatás szálai egészen Bécsig és Berlinig nyúltak el, a régi térképek és rajzok felkutatása során. Az 1870-ben felépült templom története azonban már minden részletében feldolgozható volt. A széles körű „nyomozás” időről-időre új irányokat és szempontokat jelölt ki, olykor még vakvágányra is vezetve a szerzőket.

Ezen dokumentumokon kívül a szóbeli elbeszélésekből is sok-sok – főként XX. századi – részlet látott napvilágot. A falu idősödő tagjai szívesen osztották meg személyes tapasztalataikat, és a még régebbi, elődeiktől hallott történeteket és szokásokat. Az itt-ott felmerülő ellentmondások kisimítása sem volt mindig egyszerű feladat, de a szerzők minden esetben arra törekedtek, hogy bizonytalan információkat ne hagyjanak a sorok között. Sajnos az interneten fellelhető írásokban jópár tévedés lepleződött le, amelyek felszámolása, korrigáltatása még a jövő feladatai közé tartozik. A bizonytalanságok közül talán említésre méltó az első templom építésének körülményei, a leégett templom sorsa, a mai oltár és szószék Deák téri gyülekezethez való viszonya, vagy a püspöklak építésének körülményei – nem beszélve a helyi egyházi szokások kialakulásáról és eltűnéséről.

A fent említett hiányosságok mindenesetre ösztönző erők a további munkához, a kiadvány folytatására vagy épp átdolgozására. Hogy ezt ki végzi majd el a közel vagy távol jövőben, még titok.
Utólag látva a folyamatokat, a szerzőpáros – Horváth-Hegyi Áron lelkész és Hímesné Bacsa Ilona presbiter – hónapokig tartó együttműködése és a hívek lelkes közreműködése önmagában nem lett volna elegendő a munka befejezésére. A hála és köszönet Istené, aki mindvégig megadta a szükségest: időt, tudást, kitartást, jó szándékú segítőket. És nem utolsó sorban – és minden cinizmust nélkülözve – megemlítendő a pandémia. A tavaszi hullám adta (lelkészi) időfelszabadulás kellett ahhoz, hogy a kezdő nagy lendület meglegyen. A folytatásban a nyári egyházi élet lelassulása „segített”. A befejezést az őszi leterheltség azonban már nehezítette, elhúzta.

Végezetül álljon itt – egyfajta ajánlásként is – Horváth-Hegyi Áron lelkész előszava:

Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz,
hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 1Kor 3,7

A sámsonházai evangélikusság múltja a XVII. századra nyúlik vissza. Így Nógrád megye egyik legősibb lutheránus közössége. Az évszázadok alatt harminchárom lelkész szolgált itt, az átmeneti idők helyettes lelkészeit nem tekintve. Közülük huszonketten parókusként/beosztott lelkészként plántálták a nyájat, ki három, ki pedig ötven éven keresztül. Mindeközben a gyülekezet, a tisztségviselők, az épületek, szokások, politikai, gazdasági, társadalmi környezet is változott. Komoly ismeretek szükségesek, hogy a régi történetek igazán megnyíljanak előttünk, és ne csupán adat- és információhalmazokat jelentsenek, hanem valamit, ami megragad – ha kell beszippant – és tovább formálja hitről, hűségről, egyházszeretetről, elődökről alkotott véleményünket.
Meggyőződésem, hogy a múlt ismerete gazdagít, megértése jellemformáló, rejtett üzenete pedig bölcsebbé tesz. 2020-ban, a sámsonházai evangélikus templom szentelésének 150. évfordulója évében eljött az ideje annak, hogy a múlt részletei megelevenedjenek és összeforrjanak az erre régóta váró jegyzőkönyvek és jegyzetek lassan elporladó lapjairól, illetve az interneten keringő számos tanulmányból. Mire a sokszázoldal írás, ha azokat páncélszekrény őrzi és zárja el a nyilvánosságtól, megfosztva a jelen nemzedéket, hogy ezáltal is szembenézhessen önmagával. Jelen kiadvány küldetése, hogy a bezárt múltat közkincsé tegye, és megerősítse a hovatartozás érzését. Talán még időben… Talán hathat még azokra, akik már hátat fordítottak múltnak, vagy lemondtak annak folytatásáról, teljesen újat kezdve máshol.
Hiszem, hogy a szerzőpáros odaadó, alapos kutatása és utánajárása nem marad gyümölcs nélkül, és sokak számára lesz ezen könyv olvasása öröm és hálaadás forrásává.
Legyünk bizakodók: van folytatás!

Sámsonháza, 2020. december 10.